Yoon Ha a LiNK hálózatának segítségével telepedett le Dél-Koreában, s egy évvel később osztotta meg velünk a történetét.
1. rész: Nehézségek Észak-Koreában
Amikor először megkérdeztek arról, hogy milyen volt az életem Észak-Koreában, azonnal elsírtam magam, mert az élet rendkívül nehéz volt. Elképzelhetetlenül nehéz.
Kisgyerekkoromban az édesanyám elhagyott engem, az apámat, s a nővéremet a folyamatos anyagi nehézségeink miatt. Elhagyatottnak éreztem magam, s nélkülözhetőnek. Bár fiatal voltam, muszáj volt elkezdenem dolgozni, hogy hozzájárulhassak a családom anyagi helyzetének megoldásához. A testvéremmel kénytelenek voltunk a hegyekben és a folyók mentén növények után kutatni, hogy élelemhez jussunk. A fűszereket, a gyökereket és a tobozokat a hátunkon cipeltük három órán keresztül, hogy elérjünk a legközelebbi piacra, ahol eladtuk az összegyűjtögetett növényeket, hogy kukoricaőrleményt vásárolhassunk. Azután további három órát kellett gyalogolnunk hazáig az élelmiszerrel. Gyötrelmes munka volt.
Amikor már tinédzseréveim végén jártam, az édesapám elhalálozott. Teljesen le voltam sújtva. Miután néhány évet a rokonainknál töltöttünk, végül úgy döntöttünk a nővéremmel, hogy visszaköltözünk az anyánkhoz. Azonban továbbra is mélyszegénységben éltünk, és az emberek még gúnyt is űztek belőlünk a szegénységünk, sőt, még az árvaságunk miatt is. Bevallom, szégyelltem magam a családom és a nehéz élethelyzetünk miatt.
Amikor huszonkét éves lettem, az anyám arra kért, hogy költözzek össze egy nálam sokkal idősebb férfival annak érdekében, hogy csökkentsek a családom vállait terhelő anyagi gondokon. Azonban egyáltalán nem volt kedvemre való, hogy az anyám által javasolt férfival éljek együtt, így elhatároztam, hogy elhagyom a szülővárosomat. Egy jobb élet reményében végül elindultam, s néhány napnyi gyaloglás után eljutottam Hamhungba, Észak-Korea egyik legnagyobb városába, ahol reméltem, hogy majd munkát találhatok.
A városban számos dolgot kipróbáltam a megélhetésem érdekében. Gázgyújtókkal és használt műbőrből készült termékekkel kereskedtem, azonban mivel mindez illegális volt, titokban kellett túladnom rajtuk. Nem fizetett valami jól, csupán arra volt elég, hogy élelmet vásároljak magamnak. Ha aludni akartam, olyan házakba mentem, melyek lakatlanok voltak, vagy ahol a családok éppen befogadtak; előfordult, hogy olcsó kocsmákban szálltam meg, vagy az utcán aludtam, sőt, néha a temetőben kellett lehajtanom a fejem a sírboltok mellé. Néha a Hamhungban élők még el is kezdtek ütlegelni az utcákon, csupán azért, mert nem tetszett nekik, hogy nem helybeliként a városban szerzett termékekből tettem szert jövedelemre.
Több hónapon keresztül dolgoztam ott, de mivel nem sikerült félretennem pénzt, ahogyan terveztem, végül visszamentem az anyukámhoz. Mivel ő és a nővérem még mindig küzdöttek a megélhetésért, egy teher voltam számukra, mivel most már egyel több ember eltartása miatt kellett aggodalmaskodniuk. Ezért ismét úgy határoztam, hogy elhagyom a várost, és elindultam Phenjanba, hogy munkát találjak. Észak-Koreában speciális engedéllyel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki egyik városból a másikba utazhasson, de én természetesen nem részesültem soha ilyenben. A hatóságok elfogtak, és tíz napra börtönbe küldtek a szabálysértés miatt.
Miután elengedtek, ismételten útra keltem, hogy más városokban munkát találjak. Tisztában voltam azzal, hogy a rendőrség újra igazoltathat, de egyszerűen nem mehettem haza. Sokáig gyalogoltam - ez volt az egyetlen módja az utazásnak.
Végül eljutottam egy másik kisvárosba, ahol találtam munkát - rezet kellett összezúzni, hogy kinyerjük belőle az aranyat. A művelet illegális volt, így ezt is titokban kellett véghezvinnünk emberek otthonaiban. Az egyik ilyen házban megvertek, majd egyszerűen kidobtak az utcára, habár semmi rosszat nem tettem - a munkáltatóim nem akartak fizetni. De még a megrázó incidens után is úgy döntöttem, hogy folytatom a munkát más lakásokban. Életemben először sikerült egy tekintélyesebb összeget összegyűjtenem - elég volt arra, hogy vegyek 100 kiló kukoricát.
Nagyon boldog voltam. Végre lehetőségem nyílt arra, hogy hazavihessek némi pénzt a családomnak, hogy legyen mit ennünk egy darabig. Már nagyon hiányoltam az édesanyámat és a testvéremet, így elindultam a szülővárosom felé.
A hazaúton azonban váratlan fordulat következett: az egyik buszmegállóban egy nő és a lányai megkértek, hogy szerezzek vizet nekik. Amikor nem figyeltem azonban, az pénzemet ellopták, majd elrohantak, s többé nem láttam őket.
Egyszerűen nem bírtam megbirkózni azzal a sok szerencsétlenséggel, ami folyamatosan történt velem. Úgy éreztem, hogy az életem kilátástalan és szánalmas. Miután minden pénzemtől megfosztottak, odamentem egy, a buszállomáshoz közeli folyóhoz, hogy öngyilkosságot kövessek el. Azonban mikor már azon voltam, hogy a folyóba vetem magam, hirtelen egy gondolat jött elő semmiből, s feltettem magamban a kérdést:
"Miért kellene meghalnom? Miért? Nem tettem semmi rosszat életem során. Még mindig csupán a húszas éveim elején járok."
Úgy döntöttem, élni fogok, de azt a teljes életet fogom élni, amelyet szeretnék.
Ahelyett, hogy hazamentem volna, tovább gyalogoltam. Csak mentem előre, mindig észak felé. Bár szenvedtem az állandó éhségtől, a remény egy jobb élet felől ösztönzött, hogy folytassam az utamat. Több napon át tartó bolyongás után valahogy elérkeztem Hjeszanba, egy Kína határa mellett fekvő észak-koreai városba. Számos hozzám hasonló embert láttam, akik csak céltalanul vándoroltak a városban, munkát és élelmet keresve. Mivel Észak-Korea több városában is megfordultam már azelőtt, s mindenhol hasonló látvány tárult a szemem elé, arra a következtetésre jutottam, hogy az élet mindenhol ilyen gyötrelmes a hazámban.
Egy napon váratlanul egy 30-as, 40-es éveikben járó házaspár jött oda hozzám, s megkérdezte hány éves vagyok. Elmondtam, hogy csak 23. Megkérdezték, hogy szeretnék-e Kínába menni. Azt mondták, hogy ott egy sokkal jobb élet várna rám.
"Egy jobb élet?" - kérdeztem vissza. - "Bármit megtennék, hogy jobb életet kezdhessek valahol."
Úgy döntöttem hát, hogy elszököm velük Kínába. Csupán az lebegett a szemem előtt, hogy valahol máshol egy jobb élet várhat rám, így nem kérdeztem sokat az útitársaimtól. Néhány nappal később az éjszaka leple alatt átgázoltunk a folyón, amely Kínába vezetett.
2. rész: Az életem Kínában
A pár, amelyik segített megszökni Észak-Koreából egy házba vitt még aznap éjjel, hogy átléptünk a kínai határon. Itt elém tárták a lehetőségeimet. Azt mondták, hogy két út közül választhatok: vagy egy étteremben kezdek el dolgozni valahol Kínában, azonban ebben az esetben fennáll annak a kockázata, hogy a kínai hatóságok elfognak és visszatoloncolnak Észak-Koreába. Azzal tisztában voltam, hogy azok a disszidensek, akiket visszaküldenek Kínából, arra számíthatnak, hogy súlyosan megbünteti őket az észak-koreai rezsim.
Azonban, volt egy másik lehetőségem, ami biztonságosabbnak ígérkezett: felajánlották, hogy “összeházasodhatnék” egy kínai férfival. Azt állították, hogy a férjem megóvhatna a kínai hatóságok intézkedéseitől, s az ígéretük miatt úgy tűnt, ez lenne a legjobb megoldás. Mivel már átléptem a határt, és nem akartam semmiképpen visszatérni Észak-Koreába, azt hittem, nyitva állok akármire, hogy egy jobb életet kezdhessek el Kínában. Így hát elfogadtam a pár utóbbi javaslatát, s azt feleltem nekik, örömmel hozzámegyek egy általuk ismert kínai férfihoz.
A rákövetkező reggel autóba ültünk, s megkezdtük utazásunkat. Az autóban azonban kezdett úrrá lenni rajtam a félelem; az egyetlen, amit tudtam az volt, hogy egy számomra idegen kínai férfival fogok együtt élni, akiről semmit nem tudtam, s csak remélni tudtam, hogy az életem a házasságon keresztül majd jobb irányt fog venni. Egy hosszabb autóút után megérkeztünk egy kis kínai városkába, ahol találkoztam több nővel és férfival, akikről később kiderült, hogy a férj-jelölt családtagjai. Hirtelen észrevettem, hogy az egyikük pénzt ad a párnak, aki elvitt hozzájuk - ekkor döbbentem csak rá, hogy valójában eladtak.
Egy részem még mindig hitt abban, hogy bármit megtehetek annak érdekében, hogy jobb életem legyen. Azonban pusztító érzés volt, hogy úgy adtak el valakinek, mintha egy tárgy lennék. Később tudtam csak meg, hogy egészen a mai napig több észak-koreai nőt is eladnak Kínában úgy, ahogy velem is tették. Ez a fajta kereskedelem mára konkrét vállalkozássá nőtte ki magát.
Mindemellett önzőnek éreztem magam, amiért úgy hagytam el az édesanyámat és a testvéremet, hogy nem is szóltam nekik arról, hogy hová megyek. Azért mentem el olyan messzire, hogy az életem megváltozhasson, de rendkívül hiányoztak nekem. Nem tudhattam, mi történhet majd velem a következő percben, vagy hogy a kínai férfi miként bánik majd velem. Akkor már el akartam volna futni, de túl késő volt, s nem volt hová mennem. Ahova a pár vitt, csupán egy kis város volt Kínában, de nem ismertem senkit és semmit, ahogy a kínai nyelvet sem beszéltem.
Anélkül, hogy hagyományos esküvőt tartottunk volna, elkezdtük élni a közös életünket a kínai férfivel - nem is akarom a férjemként emlegetni. Frusztráló volt, hogy nem tudtam egyáltalán kínaiul, s mivel csak úgy eladtak a férfinak, nem is szerettem őt, így rendkívül nehéz volt együtt élnem vele. A körülmények ellenére mégis született nem sokkal később egy kislányunk.
Ő és a családja gazdálkodással foglalkozott, s egy farmot tartott fent, hogy megéljenek, ám óriási szegénységben éltek. Ugyanakkor, a férfi családja nem is bánt velem úgy, mintha én magam is családtag lennék: számos nehéz munkát végeztettek el velem a farmon, közben pedig állandóan kibeszéltek és szidalmaztak a hátam mögött. Néha meg is ütöttek. Nem voltam jártas a környéken, és az első néhány ott töltött évben a nyelvet sem beszéltem jól. Valamint, a Kínából való kitoloncolás veszélye továbbra is fennállt, s féltem, hogy visszaküldhetnek a hazámba.
Amikor egyedül lehettem, szinte állandóan sírtam; bár tudtam azt, hogy a lányomért el kell viselnem minden megpróbáltatást, a helyzetem borzasztóan nehéz volt.
Néhány év elteltével úgy alakult, hogy a környéken élők közül többektől elkezdtem hallani afelől, hogy Dél-Koreában szabadon és biztonságban élhetnék. Viszolyogtam attól, hogy a lányomat elhagyjam, de egyszerűen nem bírtam tovább abban a rabságban élni, amelybe beletaszítottak. Ezért úgy döntöttem, hogy elszököm, remélve, hogy később majd vissza tudok jönni a lányomért.
Rövidesen rájöttem, hogy tekintélyes pénzösszegre van szükségem ahhoz, hogy olyan embereket találjak, akik el tudnak juttatni Dél-Koreába. Mivel nem volt pénzem, ezért másodszorra is eladtak egy kínai férfinak. Ráadásul, ezzel a férfival élni sokkal nehezebb és terhesebb volt, mint az elsővel. Még mindig rengeteg nehéz fizikai munkát kellett végeznem a farmon, és ő mindig szemmel tartott. Állandóan gyanakvóan figyelt, mert meg volt győződve arról, hogy egyszer megpróbálok majd elszökni. Amikor dolgozni ment, még a munkahelyemre is magával vitt, hogy szemmel tartson. Bár ilyen óriási figyelemmel követte minden lépésemet, sosem volt jó hozzám. Ha megbetegedtem, nem törődött velem egyáltalán. Állandóan jelen volt bennem az elvetettség-érzés, s borzasztó volt az, hogy ilyen elnyomás alatt kell élnem.
Hamarosan felfedeztem, hogy ismét várandós vagyok. Mindeközben a vágy, hogy Dél-Koreába mehessek, csak felerősödött bennem. Már az az elkeserítő gondolat foglalkoztatott, hogy a második lányommal abortuszra megyek, mert úgy véltem, úgysem tudnék ilyen életkörülmények között jó anya lenni, valamint tudtam azt is, hogyha megszülöm a gyermekemet, akkor sokkal nehezebb lenne átszöknöm Dél-Koreába. De nem akartam a másik lányomat is magára hagyni csupán a saját szabadságomat szem előtt tartva.
Nemsokára több embertől is hallottam arról, hogy Dél-Koreában állami támogatással felnevelhetem a gyerekemet; a remény újra növekedni kezdett bennem. Arról álmodoztam, hogy Dél-Koreába megyek, s ott élek majd a kisbabámmal. Elkezdtem kutatni a lehetőségeket, hogy miként tudnék elszökni a második férjemtől, aki még mindig állandóan figyelt engem. Nem sokkal azután, hogy a szökést komolyan fontolóra vettem, találkoztam egy másik észak-koreai nővel, aki ugyanabban a városban élt, amelyikben én, s akit szintén eladtak egy kínai férfinak. Azt mondta, hogy össze tudna hozni olyan emberekkel, akik később segíthetnek Dél-Koreába utazni.
Amikor nyolc hónapos terhes voltam, a férjem nem figyelt már úgy, mint azelőtt, mert úgy gondolhatta, a pocakom túl nagy ahhoz, hogy megkíséreljek elszökni. Egy nap aztán elmentem otthonról, s azt mondtam neki, hogy egy barátomhoz megyek át - valójában azonban egy másik városba indultam, ahol azok az emberek tartózkodtak, akik hozzásegíthettek ahhoz, hogy a Liberty in North Korea hálózatába bekapcsolódva eljuthassak Dél-Koreába.
Azonban a napon, amikor elhagytam volna a várost, a kínai férfi elkapott és megállított. Felültetett a motorjára, és elindult az otthonunk irányába. Miközben hazafelé tartottunk, a szél beletépett a hajamba, s lefújta a fejemről a kalapomat. Megkértem, hogy álljunk meg, hogy felvehessem a földről; az volt a kedvenc kalapom. Azt válaszolta: “Nem. Nem fogunk megállni. Felejtsd el azt a kalapot.” Abban a pillanatban mintha az egész bensőm, az egész testem és a szívem azt súgta volna: “Ne mondj le arról, amit megérdemelsz. Megérdemled, hogy legyen egy egyszerű kalapod. És megérdemled, hogy szabad légy, és emberhez méltóan élhess.”
Nem tudom, hogy voltam rá képes, de váratlanul leugrottam a mozgó járműről. Szerencsére nem hajtott túl gyorsan, és a hátamra érkeztem, így a gyermekem nem sérült meg. Én sem szenvedtem komoly sérüléseket, azt leszámítva, hogy az eséstől lett néhány karcolás és horzsolás a homlokomon. Felkeltem, és elindultam abba az irányba, ahová a szél fújta a fejfedőmet. A férfi megkérdezte, hogy hová megyek, s én közöltem vele, hogy a kalapomért. A motorja elvesztette az egyensúlyt, és eldőlt, miután leugrottam róla; ő meg sem kérdezte, hogy én hogy érzem magam, hanem a motorját kezdte vizsgálgatni, mert aggódott, hogy baja lett a járműnek. Rájöttem, hogy most ismét itt a lehetőségem arra, hogy elfussak; így megragadtam a kalapomat, és elkezdtem rohanni a közeli hegyek felé.
Csak futottam, egyre feljebb törve, amíg már majdnem elértem a csúcsot, ahonnan láthattam az utat, a férfit és a motort is. Ott rejtőztem néhány órán keresztül, aggódva afelől, hogy újra el fog kapni; láttam is, ahogy egy időig ott körözött a motorral a hegy mellett, engem keresve. Még feljebb másztam tehát, majd átkapaszkodtam a hegy túlsó oldalára. Nyolc hónapos várandósként nagyon nehéz volt a pocakom miatt előrébb haladnom, de muszáj volt tovább mennem, hogy elmenekülhessek a férjem elől. Végül sikerült átjutnom a hegyen.
A városba vettem az irányt, de ide csak több különböző járműre átszállva sikerült eljutnom. Egyszer egy olyan teherautón utaztam, ami kutyákat szállított. Mivel minden helyet a kutyák foglaltak el hátul, végül az egyik elöl utazó férfi ölében tudtam csak elhelyezkedni.
Végső soron, több busszal megtett hosszabb utazást követően, amelyektől többször is rosszullét tört rám, a városban sikerült felvennem a kapcsolatot a LiNK embereivel.
3. rész: Szökés Dél-Koreába
Miután kapcsolatba léptem a LiNK személyzetével, több másik hegyen is át kellett jutnom, hogy kijussak Kínából - előrehaladott terhesség ideje alatt ez óriási megpróbáltatás volt. A lábaim állandóan fájtak, és elkezdtek feldagadni. Sokszor sötétben kellett előrehaladnunk, s többször el is estem amiatt, hogy alig láttam, ami előttem volt. Nagyon nehéz volt - teljesen kimerültem.
Több másik észak-koreai is utazott velem, akik szintén azon voltak, hogy kijussanak Kínából; ők segítettek fel a földről minden alkalommal, és mindannyiszor, amikor fel akartam adni, ők bátorítottak: “Muszáj tovább mennünk. El kell jutnunk Dél-Koreába, hogy éljünk. Azért, hogy végre élhessünk...”
Úgy éreztem, az a kötelességem, hogy tovább menjek, és végigcsináljam mindezt magamért és a lányomért. Az út azonban, amely Kínán át vezetett Dél-Koreába rendkívül megterhelő volt. Aggódtam, hogy a magzat a méhemben talán meghalt, mivel sokáig nem éreztem a rugdalózását.
Azonban a hosszú út idővel a végéhez közeledett. Elérkeztem Dél-Koreába. Miután több hónap telt el az átvizsgálásással, s sikeresen végeztem a Hanawon újra-letelepítési központ oktató jellegű programjával is, végre sikerült egy nyugodt, új életet kezdenem Dél-Koreában. Az örömöm túláradó volt.
Hála Istennek, a kisbabám életben maradt, s röviddel azután, hogy megérkeztem az országba, egy gyönyörű kislányom született. Több mint egy év telt el Dél-Koreába érkezésem óta, és boldog vagyok, amiért a gyermekem szépen növekszik és egészséges.
Annak idején Észak-Koreában a rendőrség elnyomott, s még igazságtalanul felelősségre is vont, meggátolva abban, hogy folytassam azt, amire szükségem volt a túléléshez. Kínában a hatóságok feladata az volt, hogy az észak-koreai menekülteket megkeressék, s céljuk az volt, hogy visszatoloncoljanak bennünket, annak ellenére, hogy jól tudták, Észak-Koreában embertelen módszerekkel megbüntetnek mindenkit, akit szökésen kapnak. Az új otthonomban, Dél-Koreában, mindig bezártam minden ajtót és elrejtőztem, ha rendőrök jöttek a városba; csak akkor merészkedtem elő, ha már elhagyták a területet. Így hát először rettegtem még az itteni hatóságoktól is.
Aztán megismertem a számomra kirendelt rendőrt, s rájöttem, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én, s nem különbözünk sok tekintetben. (Minden újonnan letelepülő észak-koreai menekült számára a kormány kirendel egy rendőr tisztet, aki az első öt ott töltött éve során rendszeresen meglátogatja őt. A feladata azonban nem csupán az, hogy rendszeresen érdeklődjön felőle, hanem kötelességei közé tartozik, hogy alapvető jogi tanácsokkal lássa el, valamint speciális védelmet nyújtson számára, amennyiben szükséges.) Nagyon nyíltan tudunk beszélgetni egymással, és ő is megosztott több történetet azzal kapcsolatban, hogy milyen nehézségeket kellett leküzdenie fiatalkorában. Hetente egyszer telefonál, hogy érdeklődjön a lányom állapota és az én hogylétem felől, sőt, gyümölcsöt is hozott nekem ajándékba, valamint pelenkát a lányomnak, amikor szükség volt rá. Hihetetlenül nagyvonalú. Többször segített a különböző papírmunkákat elvégezni, segédkezett a számlák befizetésével, valamint a telefonom megjavításával, amikor nem tudtam senkit sem elérni. Rendkívül értékelem az előzékenységét, és olyan, mintha egy igazi jó barátra leltem volna benne. Hála a hozzá hasonló embereknek, nyugodtan tudok aludni.
A helyi gyülekezeti közösségem, a Hana Központ [a Dél-Koreában található letelepedési segélyközpont] és a mellém kirendelt rendőrtiszt miatt számtalan jó és rendes ember vett körül az elmúlt egy év során. Nagyon jó érzés volt, hogy végre szabadon beszélgethetek az emberekkel az anyanyelvemen. A sok Kínában töltött év alatt, főleg az első néhány év során, alig tudtam megszólalni kínaiul, és később is csak nehezen tudtam kifejezni magam. Sokáig nem is beszélhettem félelem nélkül bárkivel, mert aggódtam, hogy elfoghatnak egy rossz elszólásom miatt. Most már nyugodtan beszélgethetek akárkivel, mert nincs mitől félnem. Nagyon boldog vagyok, amiért Dél-Koreában élhetek, mert minden szempontból sokkal jobb és teljesebb az életem itt, mint Észak-Koreában vagy éppen Kínában. Végre biztonságban és szabadnak érzem magam az új otthonomban.
Még mindig sokat kell tanulnom a szabadság fogalmáról, mivel ezt csak most kezdem megtapasztalni abban az új társadalomban, amelyben élek. Azt tehetem, amihez kedvem van, és oda mehetek, ahová csak szeretnék. Elmehetek valahova, pusztán abból a célból, ha jól szeretném érezni magam - és senki nem von felelősségre ezért.
Számomra ez a szabadság - és én ebben élhetek, éppen most.
A fordítás az alábbi történet alapján készült: Yoon Ha's story
Comments