Jin Kyung története: az újrakezdés

Jin Kyung azután menekült el Észak-Koreából, hogy átélte a maga modern Hamupipőke-meséjét: a szülei még gyerekkorában váltak el, s egy ideig nyugodt életet élt kettesben az apjával. Amikor azonban az édesapja újranősült egy évvel később, új nevelőanyja megjelenésével Jin élete nem épp kedvező fordulatot vett. Az apja gyakran dolgozott az otthonuktól távol, kettesben hagyva őt új feleségével, aki állandóan szidalmazta és minden apróságért megbüntette Jint. Elhatározva, hogy egy jobb életet kezd valahol máshol, felkészítette magát arra, hogy Kínába szökik. 

Nem sokkal azután, hogy Jin átszökött a határon, eladták egy kínai férfinak - azonban, helyzete kivételesen szerencsés volt: a férfi és családja őszinte kedvességet és szeretetet tanúsított iránta. Sok más olyan észak-koreai nővel szemben, akiket eladtak Kínába érkezésük után, Jinnek engedélyezték, hogy oda menjen, ahová szeretne, és nem tartották szemmel minden lépését. Kedvességük miatt rendkívül megszerette mind a kínai férjét, mind a családját. Annak ellenére azonban, hogy túláradóan hálás volt amiatt, hogy egy békés otthonra talált nehéz körülményei ellenére, nem akart illegális észak-koreai menekültként letelepedni Kínában. Új családja segített megszervezni és lebonyolítani a dél-koreai utazását, bár Jin saját elmondása szerint egyáltalán nem gyakori, hogy így bánjanak az eladott északi nőkkel. Miután letelepedett Dél-Koreában, újra elkezdett iskolába járni, s végül ismét felvette a kapcsolatot a kínai férfivel, aki ma már a férje. Van egy négy hónapos kisfiuk, és Jin jelenleg szülési szabadságon van.

A letelepítésért felelős koordinátorunk, Anna, a napokban meglátogatta Jin Kyungot és kisfiát, hogy megnézze, miként érzik magukat új otthonukban.

Anna: Mi volt a legjobb dolog, ami mostanában történt veled?

Jin Kyung: Minden egyes napért hálás vagyok, számtalan jó dolog miatt. Az azonban különösen megmelengeti a szívemet, ahogy látom a kisfiamat mosolyogni, még ha anyának lenni sokszor fizikailag megerőltető. A férjemmel beszéltünk arról, hogy jó lenne, ha születne egy kistestvére, de nem tudom, hogy jól bírnám-e, ha elkezdem a főiskolát. Áprilisban sikerült leérettségiznem, és tegnap nyújtottam be a jelentkezésemet két főiskolára is, hogy hivatalosan is fodrász és képzett sminkes váljon belőlem.

Anna: Mi a legnagyobb kihívás, amivel szembe kell nézned Dél-Koreában?

Jin Kyung: Gyereket nevelni sokszor nagyon erőt próbáló és gyakran fárasztó, azonban minden percét nagyon élvezem, és minél hamarabb szeretnék egy másodikat is. Ugyanakkor, miután kikerültem a Hanawonból, sőt még néhány hónappal azt követően is, nagyon elveszettnek és tanácstalannak éreztem magam.

Anna: Hogyan tudtál ezeken a megpróbáltatásokon felülkerekedni?

Jin Kyung: Bár a legtöbb ember azt tanácsolta, hogy menjek vissza az iskolába, én csak pénzt akartam keresni, hogy minél többet küldhessek a családomnak Észak-Koreába. Nemsokára találtam is munkát egy gyárban. Azonban ráébredtem, hogy a vállalható munkák száma igencsak korlátozott akkor, hogyha nem rendelkezem a megfelelő iskolai képesítéssel. Így hát, rájöttem, hogy minek kell prioritást élvezni az életemben, miután egy ideig azt a megerőltető munkát végeztem a gyárban. 

Anna: Ki volt az (a LiNK személyzetén kívül), aki a legtöbb segítséget nyújtotta Dél-Koreába érkezésed óta?

Jin Kyung: Az egyik tanárom abból az alternatív iskolából, amibe az utóbbi néhány évben jártam. Ő volt az a személy, aki felkeltette az érdeklődésemet a tanulás iránt, és aki buzdított arra, hogy alkossak különböző nézeteket a világról és az életről. Ő egy mindenért lelkesedő hölgy, aki sosem bosszantotta fel magát, ha kérdéseket tettem fel neki, és mindig ott volt, ha szükségem volt a segítségére. Amit egészen eddig el tudtam érni, azt neki köszönhetem. 

Anna: Mi volt a legnagyobb kihívás Észak-Koreában, amivel szembe kellett nézned?

Jin Kyung: Maga a hétköznapi élet is nehéz volt. Mindig küzdöttem az éhezéssel, és emellett meg kellett birkóznom a komoly otthoni konfliktusokkal is. Amikor tinédzser lettem, hirtelen határoztam el magamban azt, hogy elhagyom az otthonomat, hogy elmeneküljek abból a környezetből.

Anna: Milyen érzés szabadon élni Dél-Koreában?

Jin Kyung: Úgy gondolom, hogy letelepedni egy új társadalomban nem egyszerű, akár több szabadságot kap az ember, akár nem. Én kisebbrendűségi komplexussal küzdöttem ideköltözésemet követően, mert a hanglejtésem és a társadalmi hátterem is különbözött a dél-koreaiaktól. Hogy egy példát hozzak fel, egy alkalommal nem is értettem, amit egy bankjegyző mondott nekem. Annak idején nagyon foglalkoztatott, hogy mások mit gondolhatnak rólam. Időbe telik, amíg valaki képes egy új közösségbe beilleszkedni. 

Anna: Van olyan dolog, amit ezelőtt még soha nem csináltál, de most Dél-Koreában lehetőséged nyílik rá?

Jin Kyung: Igen, a tanulás! Már Észak-Koreában is szerettem volna iskolába járni, hogy tanulhassak és új barátokat szerezhessek, de már kiskoromban be kellett fejeznem az iskolát családi okok miatt. Először nem volt meg a kellő önbizalmam ahhoz, hogy újra elkezdjek tanulni, és őszintén féltem egyáltalán belekezdeni valamibe, amikor Dél-Koreába jöttem. Ám a tanárom, akit már korábban említettem, növelte az önbizalmamat azzal, hogy állandóan elárasztott a dicséreteivel. Ő egyetlen helyes válaszomért is bátorítani kezdett, ahelyett, hogy a másik kilenc helytelen miatt szidott volna. Bár sok ismeretlen kifejezéssel találkoztam a matematikában, a koreai nyelvtanulás során, a kémiában, fizikában, szociológiában és a történelem órákon is, gyorsan nőtt az önbizalmam neki köszönhetően, és elkezdtem felzárkózni a többiekhez! Még mindig eltölt a büszkeség, ha arra gondolok, hogy sikerült leérettségiznem ebben az évben, és bár van bennem egy kevés nyugtalanság,  nagyon izgatott vagyok, hogy nemsokára elkezdhetem a főiskolát is!

Anna: Változott esetleg a gondolkodásmódod az amerikai és dél-koreai embereket illetően?

Jin Kyung: Észak-Koreában valóban nem volt időm arra, hogy a napról-napra való megélhetésen kívül bármi mással törődjek. Alig tudtam valamit a külvilágról, de az, hogy úgy nőttem fel, hogy állandóan azt hallottam, ahogy szidalmazzák ezt a két országot, természetesen egy negatív képet alakított ki bennem róluk. Tulajdonképpen az volt a meggyőződésem, hogy az Egyesült Államok az oka annak, hogy a Koreai-félszigetet kettéválasztották, és ezért azt kívántam, bár Amerika soha ne létezett volna. Azonban ezek az előítéletek azonnal megváltoztak, amint Kínába érkeztem - csupán a koreai filmekben és drámákban látottak elégnek bizonyultak ahhoz, hogy ezt a negatív képet lerombolják bennem. 

Anna: Milyen tanácsot adnál egy olyan barátodnak, aki nemrég érkezett Dél-Koreába?

Jin Kyung: Nem gondolom, hogy abban a pozícióban lennék, hogy tanácsot adhassak bárkinek is, mivel több olyan menekült is él Dél-Koreában, akik sokkal régebb óta vannak itt, mint én. Mindazonáltal, van néhány dolog, amelyet tapasztaltam Dél-Koreába érkezésem óta. Azt kívánom, bár a menekültek jobban megnyílnának, hogy elfogadhassák ezt az új kultúrát, és bárcsak több hajlandóság lenne bennük arra, hogy érintkezzenek többször a dél-koreaiakkal. Úgy vélem, hogy nehéz megérteni azt, hogy min mennek keresztül a disszidensek, hogyha valaki nem élt ugyanabban a helyzetben, azonban én, szintén észak-koreai menekültként, szeretnék kísérletet tenni arra, hogy jó kapcsolatot alakítsak ki a dél-koreai barátaimmal.

Anna: Milyen gyakran gondolsz Észak-Koreára? Miről gondolkozol a hazáddal kapcsolatban?

Jin Kyung: Bár tudom, hogy fontos lenne, mégis inkább megpróbálok nem gondolni Észak-Koreára. Minduntalan felzakaltom magam, hogyha visszaemlékezek a hazámra, mert sok fájdalmas emléket és az átélt szenvedéseket eleveníti fel bennem, ha rágondolok. Ugyanakkor, nagyon elszomorodom, ha azokra gondolok, akik még mindig a szerencsétlen körülmények között élnek, és rendkívül sajnálom őket a helyzetük miatt. 

(2014)

Forrás: Liberty in North Korea

A fordítás alapjául szolgált: STARTING FRESH: A CONVERSATION WITH JIN KYUNG