Hae Ri azért szökött meg Észak-Koreából, mert félt, hogy az egyik barátjának családjához hasonlóan őt is egy, a politikai foglyoknak fenntartott munkatáborba küldik a hatóságok azért, mert dél-koreai tévéműsorokat nézett. Azt követően, hogy megérkezett Kínába, felvette a kapcsolatot a LiNK csoportjának egy emberével, és biztonságban megérkezett Dél-Koreába. Mára sikeresen letelepedett az országban, és új céljainak elérésén dolgozik. Jelenleg ápolónőnek tanul, s részt vett az angol nyelvoktató tanfolyamunkon, valamint kulturális csereprogramunkban is.
Anna, a letelepedést támogató tevékenységünk egyik koordinátora nemrég találkozott Hae Rivel azért, hogy interjút készítsen az Észak-Koreában töltött éveiről, s hogyléte felől érdeklődjön.
Anna: Szerettél volna régebben is Dél-Koreába költözni?
Hae Ri: Azt követően, hogy leérettségiztem, rengeteg dolgot tanultam meg Dél-Koreáról azokon a CD-ken és DVD-ken keresztül, amelyeket szerezni tudtam, s a szüleim is számos dologról meséltek, azután, hogy visszatértek a rövid, Kínába tett útjaikról. Az állam nem tiltotta súlyosan a CD-kel és DVD-kel való kereskedést, amíg végzős nem lettem. Nem változtatták meg hirtelen az álláspontjukat, de érezhető volt a korlátozás, amelyet bevezettek. Amikor sok ember fér hozzá ezekhez a lemezekhez, akkor korán felfedezed a változást a gondolkodásmódjukban is. Amikor bepillantást nyertem ezeken a lemezeken keresztül abba, hogy milyen a világ Észak-Koreán kívül, teljesen le voltam nyűgözve, s reméltem, hogy láthatom ezt a világot, mielőtt meghalok. Az első alkalommal, amikor itt voltam Dél-Koreában, nem is hittem el, hogy valóban ráléphettem erre a földre, mert olyan álomszerűnek tűnt az egész. Gyakran kívántam magamban középiskolásként, amikor a barátnőm házában külföldi filmeket néztem, hogy bárcsak elutazhatnék ide. Ironikus, hogy épp a hivatalnokoknak és az elit rétegnek van könnyű hozzáférése ezekhez a filmekhez. A barátnőm édesapjának a munkája lényegében a biztonságvédelemről szólt, ezért több külföldi drámához is hozzáfért, amelyeket meg tudtam nézni a házában. Egy napon azonban házkutatást tartottak náluk, a szüleiket pedig elküldték, ezért a barátnőm egy másik barátunk otthonában maradt. Nem bírta ki, hogy ne nézze meg az "Út a Mennyországba" következő epizódját, ezért én, a barátom, és az ő nagynénje mind együtt néztük vele - azonban a barátnőmet elfogták.
Egy politikai fogolytáborban nem bánnak veled emberként. Csak vernek és vernek folyamatosan - az embereket egyesével hívták kivallatni, és hamarosan rendkívül aggódni kezdtem. Ha egy befolyásos családból érkezel, vagy vannak kapcsolataid, akkor van esély arra, hogy valaki elintézze azt, hogy elengedjenek, de nekem nem volt erre semmilyen kilátásom. Ha bementem volna, tudtam, hogy nem tudnék elszabadulni, és akármivel megvádolhatnak. Ez győzött meg arról, hogy elhagyjam Észak-Koreát, amilyen hamar csak lehet.
Anna: Hogy érzel a barátaid iránt, akikkel együtt néztétek ezeket a filmeket Észak-Koreában?
Hae Ri: Mindent megosztottunk egymással, amikor iskolába jártunk, mert a legjobb barátnők voltunk, azonban közülük én vagyok az egyetlen, aki itt él Dél-Koreában, azon a helyen, ahová álmainkban mindnyájan el szerettünk volna jutni. Nagyon elkeserítő, hogy nem tudhatom, mi történik velük, mialatt én itt vagyok, és épp az álmaimat teljesítem be.
Anna: Sokat gondolsz a szülővárosodra?
Hae Ri: Sajnos el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet ott az élet jelenleg. Amikor a nagybátyámmal beszélek telefonon, nagyon fáj hallani, hogy az emberek alig találnak élelemet minden egyes nap. A barátaim is rendkívül hiányoznak. Nagyon boldog lennék, ha újra találkozhatnánk egymással.
Anna: Mi az, amit először csinálnál a barátaiddal, ha újra találkoznátok?
Hae Ri: Utazni szeretnék velük. Azt hallottam, hogy a Csedzsu-sziget gyönyörű, ezért nagyon szeretném meglátogatni a barátnőimmel. Ez az álom az, ami arra ösztönöz, hogy figyeljek oda az egészségemre, hogy jól legyek akkor, amikor végre ők is el tudnak jönni Dél-Koreába. Nagyon sajnálom, amiért még csak elköszönni sem bírtam a legjobb barátnőmtől, mielőtt elszöktem volna. Csodálatos élmény lenne újra látni minden barátomat, és együtt örülni annak, hogy végre szabadon tehetünk, amit csak szeretnénk.
Anna: Mi a leginkább szembetűnő különbség Észak- és Dél-Korea között?
Hae Ri: Túlságosan sok van ahhoz, hogysem mindet felsorolhatnám, és sokkal több eltérés van a két ország között, mint hasonlóság. Mivel nem volt szabadságom arra, hogy mit tegyek Észak-Koreában, miután elvégeztem az iskolát, még csak nem is tudtam elkezdeni dolgozni. Habár szert tettem néhány képességre, nem volt olyan terület, ahol valóban hasznosítani tudtam volna őket. Nem volt egyetlen határozott tervem sem azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem, sem túl sok reményem a jövőre nézve. Erőtlennek éreztem magam, mert úgy láttam, hogy nincsen semmi, amit viszonzásképpen kapnék az államtól a kemény munkámért.
Anna: Milyen sikereket értél el Dél-Koreába költözésed óta?
Hae Ri: Az ápolónők munkája rendkívül megbecsült volt Észak-Koreában. Volt egy külön iskola is, ahol az ápolónövendékek tanultak, azonban általában olyan emberek jártak oda, akik meg tudták maguknak engedni a tandíjat, amelyet sajnos akkor nem tudtam megfizetni. Nem feltétlenül a kemény tanuláson volt a hangsúly, mert azoknak, akik odajártak, általában csak a képesítést igazoló papírra volt szükségük, és arra, hogy megtanulják, hogyan kell használni egy tűt az operációkhoz. Természetesen, én is szerettem volna ott tanulni. Nehezen tudtam rávenni magam arra, hogy elkezdjek tanulni azután, hogy Dél-Koreába jöttem, azonban egy barátom abból a gyülekezetből, amelynek tagja vagyok, azt javasolta, hogy kezdjek el egy kurzust, mert még mindig csak a fiatalkorom elején járok. Én magam is úgy éreztem, hogy semmit nem tudok elérni, ha úgy folytatom tovább az életemet. Így jelenleg a főiskolára készülök, és elég pontszámot szereztem azon a teszten is, amelyen át kellett mennem azért, hogy segédápoló lehessek.
Anna: Hogy érezted magad, amikor megkaptad a hírt, hogy felvételt nyertél?
Hae Ri: Nos, volt egyfajta sikerélményem, de ezzel együtt tudtam, hogy ezzel megnyílik előttem egy új fejezet is. Nem lettem volna elégedett, ha minden ezzel az apró sikerrel ér véget. De tudod, gyakran mondják, hogy egy ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik. Én ezt az első lépést tettem meg, és muszáj tovább haladnom. Azt is fontosnak tartom, hogy ne sürgessem magam túlságosan, és egyszerre csak egy dologra koncentráljak, mivel rengeteg minden újként hat számomra, és számos területen kell még sokat tanulnom.
Anna: Mi volt az első dolog, amit tettél azután, hogy letelepedtél Dél-Koreában?
Hae Ri: Az első dolog, amit mindenképp meg akartam a kóstolni, a samgyeopsal (sült sertéshús) volt. Amikor még Észak-Koreában éltem, nem tudtam megengedni magamnak, hogy ilyesmire költsek, ezért általában csak szárított zöldségeket ettünk. Egyedül a koreai drámákban láttam ezt az ételt. Itt Dél-Koreában annyi különféle ételből lehet választani, a pizzáktól a hamburgerekig bármiből! A nagymamám, aki a Keszongi Ipari Létesítményben dolgozott, egy napon egy kólával tért haza. Az üvegen volt egy olyan kép, ami egy kenyérre emlékeztetett, de nem ismertem azt az ételt - később tudtam meg, hogy hamburgernek hívják. Nehezen tudtam hozzászokni az ízéhez, de később nagyon megszerettem.
Anna: Nem volt a Keszongi Ipari Létesítmény túlságosan messze a helytől, ahol egykor éltél?
Hae Ri: Annak idején két napba telt, mire Keszongba értem. Nagyon fárasztó volt az odautazás. Három vagy négyévente mentem el oda vonattal. Nincs kiépítve közvetlen vasúthálózat Keszongig, ezért a vonat számos állomásnál megállt, és órákat kellett várnom egy-egy megállónál a földön feküdve, vagy állva, mert nem volt elég ülőhely a vonaton. Észak-Koreában külön engedélyre van szükséged ahhoz, hogy utazhass a városok között, amit különösen nehéz egy keszongi útra megszerezni, mivel élénk a csereforgalom a város és Dél-Korea között. Ezért egy alkalommal egy teljes napon át gyalogoltam, hogy Keszongba érjek. Mialatt az egyik hegyre kaptattam fel az odautam során, belebotlottam néhány katonába. Megkérdezték, hogy hová tartok, és miért akarok Keszongba menni. Ilyenkor át kellett nyújtani minden ételt, és bármi mást, amit magadnál tartottál azért, hogy átengedjenek.
Amikor először jártam Dél-Koreában, azt gondoltam, hogy biztosan sokkal kisebb lehet, mint Észak-Korea, mivel csupán néhány órába telik, hogy eljuss bárhová az országban. A hazámban két napba telt, amíg eljutottam valahová, mialatt Délen egy ugyanolyan hosszú utat három órán belül megtettem. Nemcsak a tömegközlekedési hálózat volt rosszul kiépítve, hanem állandóan amiatt kellett rettegnem, hogy elkapnak, amikor engedély nélkül utaztam.
Anna: Mi volt kifejezetten nehéz, amikor Dél-Koreába jöttél?
Hae Ri: A kiejtésem sok gondot okozott. Nagyon rossz volt átélni azt, hogy szinte sehol nem akarnak alkalmazni még részmunkaidősként sem, csak azért, mert észak-koreai vagyok. Bevallom, utáltam magam azért, mert Észak-Koreában születtem, és úgy gondoltam, az emberek azért bámulnak rám, mert furcsán néztem ki. Ez jobban elgondolkodtatott azokról a dolgokról, amelyek arra késztettek másokat, hogy távolságtartók legyenek velem. Változtatni a kiejtésemen nehéz volt. A tanulás szintén óriási kihívás volt. Észak-Koreában nem volt túl sok kilátásom arra, hogy bármit is elérjek, a családom rossznak minősített háttere miatt. A mindennapi megélhetésem szempontjából nagy kihívás a kiejtésemen csiszolni, azonban megtanulni azt, hogyan kell tanulni, a legnehezebb akadály volt, amelybe ütköztem, s amelyet le kellett küzdenem azért, hogy beteljesíthessem az álmaimat.
Anna: Milyen volt az első benyomásod a külvilágról?
Hae Ri: Otthon senki nem mutatott őszinte tiszteletet Kim Dzsongil, vagy a fia, Kim Dzsongun iránt. Amikor megnéztem a jelenlegi vezetőről készült felvételeket, nevetségesnek tartottam, hogy az emberek szó szerint sírnak a vezető jelenlétében. Mindazonáltal, rendkívül megdöbbentett az igazság a Kim családról. Azt hittem, hogy Kim Dzsongun rendkívül szerény életet él, egészen addig, amíg el nem jutottam a Hanawonba, ahol megtudtam, hogy vagyonokat költ arra, hogy luxus körülmények között élhessen, mialatt ezt az összeget arra is lehetne fordítani, hogy az éhező emberek nehézségein enyhítsen. Megnéztem az "Ahol az azáleák nyílnak" című koreai filmet, amikor még Kínában voltam. Kim Dzsongilről szólt, és ez a film nyitotta fel a szememet, és döbbentett rá, valójában mi folyik a színfalak mögött.
Anna: Mit éreztél, amikor először megnézted ezt a filmet?
Hae Ri: Először nem akartam elhinni, amit hallottam. Ahogy azonban ismét megnéztem, a dolgok kezdtek egyre világosabbá válni. Óriási különbséget tud eredményezni, amikor az ember hirtelen ráeszmél az igazságra. Szeretném, ha ezt az üzenetet minél több ember meghallaná, és megosztaná másokkal is, amire én is rájöttem akkor: az emberek egyszerűen annyira elvesznek a mindennapi élet nehézségeiben, hogy elfelejtenek az álmaikról gondolkodni.
Anna: Van valami, amit szeretnél üzenni a barátaidnak?
Hae Ri: Hiszek abban, hogy a két ország egyesülése meg fog történni a jövőben, ezért sikeresen be kell illeszkednem itt, hogy később jó példaként szolgálhassak a barátaim előtt, és segíthessek nekik. Ez inspirál többek között arra, hogy kitartóan dolgozzak, még akkor is, ha nagyon rosszul mennek a dolgok. Az édesanyám ugyanígy vélekedik. Bizonyítanom kell, hogy a szökésemmel kapcsolatos döntésem helyes volt, és hogy képes vagyok helytállni Dél-Koreában. Mindig a legnagyobb áldásokat kívánom az Észak-Koreában maradt barátaim számára. Amikor a jövőmről gondolkodok, mindig az jár a fejemben, miképp tudnék segíteni még több észak-koreainak, s keresem, miként adhatnám vissza a LiNK kedvességét annak a társadalomnak, amelyben élek. Egyelőre, ez még csak vágyálom, de nagyon szeretnék tenni valamit, ami jelentős segítség volna, mint például, segélycsomagokat küldeni azért, hogy támogassam észak-koreai honfitársaimat.
Egyedül a Ti segítségetekkel vagyunk képesek valós támogatást nyújtani az olyan észak-koreaiaknak, mint Hae Ri.
Comments