Charles megszökött Észak-Koreából, és nekivágott a veszélyes kínai utazásnak anélkül, hogy egy kimenekítésre specializálódott hálózat segítségét igénybe vette volna. Azután találkoztunk vele, hogy letelepedett az Egyesült Államokban, s alkalmunk nyílt bemutatni őt a Coding Dojo nevű, kódolással foglalkozó kiképzőtábornak, a Liberty in North Korea egyik partnerének, mely az eddigiek során több ízben is nagylelkűen felajánlotta észak-koreai menekülteknek, hogy ingyenes programozással kapcsolatos képzést biztosít számukra. Charles-al hamar elmélyült a barátságunk, s izgatottan osztotta meg velünk nemrég a történetét. Jelenleg ő maga is adományokat gyűjt más észak-koreai menekültek számára.
A nevem Charles. 1994. október 1-én születtem. A szüleim szerető jelenléte nélkül kellett felnőnöm, mert az apám elhagyott bennünket, amikor ötéves voltam, az édesanyám pedig hat évvel később elhunyt az éhezés miatt. Éveken keresztül az okozott állandó fejtörést, hogy miként éljek túl egyedül. Ételt koldultam az utcán idegenektől; hosszú időn keresztül szenvedtem az éhezéstől, s a fagyos időjárás miatt. Egy nap a mostohatestvérem eljött értem, és miután megtalált, befogadott. Egy ideig vele éltem ezután, s amikor 14 éves lettem, elvitt az apámhoz, aki ekkor már Kínában élt. Az életszínvonal sokkal magasabb volt itt, és emlékszem, ahogy arra gondoltam, hogy Kínában soha többé nem kell már az éhezés miatt szenvednem, sem pedig egy újabb idegennél azért könyörögnöm, hogy fogadjon be egy éjszakára. Azonban kilenc hónappal később a kínai rendőrség eljött a házunkhoz, és letartóztatta a családomat.
Könyörögtünk a kínai rendőröknek, hogy engedjenek szabadon, de meg sem hallgattak bennünket. Ehelyett, egy kínai börtönbe hurcoltak, és ott tartottak fogva két héten át. Azon a ponton, amikor a tizennégy nap leteltével visszatoloncoltak Észak-Koreába, azt gondoltam, hogy soha többé nem leszek boldog - az, amit azelőtt éreztem, egy átmeneti öröm volt csupán. Az észak-koreai kormány kikérdezett, bántalmazott és kényszermunkára ítélt büntetés gyanánt, habár csak tizenhat éves voltam. Minden egyes étkezéskor csak egyetlen cső kukoricát kaptunk. Nyolc hónappal később végül elengedtek. Csupa csont és bőr voltam - majdnem halálra éheztettek.
Mivel pénzem nem volt, tudtam, hogy muszáj lesz munkát keresnem. Elkezdtem egy szénbányában dolgozni, s amit itt kerestem, elegendő volt ahhoz, hogy rizst vásároljak. A munka rendkívül kockázatos volt - láttam olyan embereket, akik elvesztették a karjukat vagy a lábukat, amikor a kövek rájuk zuhantak és összezúzták őket. Féltem, s nem bírtam megállni, hogy ne gondoljak arra, egy nap talán én is elveszíthetem az egyik karom vagy lábam. Egy év után, amit a bányában dolgozva töltöttem, rájöttem, hogy képtelen vagyok tovább maradni Észak-Koreában. Tudtam, hogy milyen hosszú út vezet ki az országból, s azt is, hogy ez az utazás mennyire nehéz, ha nincs nálam elég élelem és pénz, és tudtam, hogyha elfognak, akár meg is ölhetnek. De inkább vállaltam mindezt a kockázatot ahelyett, hogy tovább dolgozzak a szénbányában. Tudtam, hogy képes vagyok arra, hogy végigcsináljam - csak elég bátorságot kellett gyűjtenem.
Az utazásom azzal kezdődött, hogy vonatra szálltam, amely közelebb vitt a kínai-észak-koreai határhoz. Illegálisan kellett utaznom, és bár az utam legnagyobb részében meg tudtam oldani, hogy elrejtőzzek a vonaton, egyszer mégis elkapott a kalauz, s hamar fény derült arra, hogy nincs nálam a születési bizonyítványom. Bezártak egy kabinba azzal a tervvel, hogy a következő állomáson egyszerűen lerugdosnak a vonatról. Éreztem, ahogy minden remény darabokra törik bennem, mert tudtam, hogy akár börtönbe is küldhetnek. Azután, ahogy a vonat lassulni kezdett, megfordult a fejemben, hogy akár ki is szökhetnék az ablakon keresztül. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog, ahogy lehúztam a vonat ablakát, és kiugrottam. Azonban, még mindig hosszú út állt előttem. Órákon át gyalogoltam, illegálisan felszálltam egy második vonatra is, majd végre elérkeztem Kína és Észak-Korea határára.
Emlékszem, micsoda izgatottság és boldogság kerített a hatalmába, ahogy elértem a határt - azonban volt bennem némi aggodalom is, mivel át kellett még kelnem a Tumen folyón. A folyóvidéket állandó megfigyelés alatt tartották, és ha rajtakaptak volna a szökésen, tudtam, hogy azonnal lelőnének. Így hat órán keresztül rejtőzködtem a magas fűben, megvárva, amíg beesteledik. Mikor leszállt az este, vettem egy nagy levegőt, és belegázoltam a vízbe. Már félúton jártam, amikor a víz sodrása felkapott, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat; a hirtelen rémülettől hangos sikoly hagyott el, mielőtt még észbe kaptam volna. Nemsokára észre is vettem, hogy valaki megvilágítja a fejemet; az egyik parti őr azt üvöltötte: “Gyere vissza, vagy agyonlövünk!”. Megrémültem, s kezdtem azt hinni, hogy a tervem meghiúsul, mert az áramlat egyre lejjebb húzott; azonban csak úsztam és úsztam. Végül szerencsésen elértem a folyó partját.
Ám az utazásom nem ért véget Kínába érkezésemkor. Volt, hogy gyalogoltam, néha furgonnal, busszal vagy motorral utaztam, és megesett, hogy hajóra szálltam. Mindkét cipőm szétesett a sok gyaloglás miatt, és a lábaim tele voltak vérző sebekkel. Napokig vándoroltam élelem és víz nélkül. Voltak pillanatok, amikor végleg fel akartam adni. Számtalanszor sírtam elkeseredésemben, amíg már egyszerűen túl dehidratált voltam ahhoz, hogy könnyezni tudjak. Amikor végre megérkeztem az apám házához, azt hittem, örömmel üdvözöl majd - ehelyett azonban megütött, és azt kérdezgette, minek jöttem hozzá. Láttam, hogy valójában nem akar engem. Azt kérte, hogy menjek el, sőt, az első feleségével együtt elküldött otthonról. A feleségével sikerült számos rendőrtiszt éber figyelmét kikerülnünk, és végül elértük Délkelet-Ázsiát, ahol már biztonságban voltunk. Hónapokon keresztül egy koreai nagykövetséghez tartozó menekülttáborban maradtam, majd a későbbiekben egy nemzetközi disszidens központba kerültem át, ahol végre segítettek abban, hogy az Egyesült Államokba mehessek.
Azokban a hónapokban és években, amikor azért küzdöttem, hogy életben maradjak, az álmaim és a reményem egy jobb élet felől segítettek abban, hogy ne adjam fel. Minden nap azzal biztattam magam, hogy igenis sikerülni fog többet kihozni az életemből - azzal, hogy majd egy napon, valamiképpen, meg fogom változtatni az életemet, és nem adtam fel, hogy erről álmodozzam. Végső soron, ráeszméltem, hogy nem elég csupán arra várakoznom, hogy a jobb életről szóló álmom egyszer valóra váljon - hanem nekem kell tennem azért, hogy így történjen.
—
Charles számos különböző eseményen megosztotta már hihetetlen történetét, hogy segítsen nekünk az észak-koreai emberek támogatásáért folytatott mozgalmunkat magasabb szintre emelni. Megtisztelőnek tartjuk, hogy vele dolgozhatunk együtt, és hálásak vagyunk amiatt is, hogy Ti mindezt lehetővé teszitek! Köszönjük. :)
A cikkben felhasznált képek forrása: Liberty in North Korea
A fordítás az alábbi beszámoló alapján készült: Meet Charles
Comments