Hogyan segíti a Hanawon központ és a Saejowi szervezet az észak-koreai menekülteket?
Az észak-koreai menekültek közül többen a szabadságba vezető 3000 mérföldes utat önkéntes segítők szervezett csoportjával tették meg, akik a disszidensek számára felajánlott adományokból menekítették ki az észak-koreaiakat. Az úton felmerülő költségek a 2500 dollárt is elérhetik, amelyek többek között az étkeztetést, az elszállásolást, és a különböző díjak megfizetését is magukba foglalják. A Liberty in North Korea eddig több mint ezer menekültnek nyújtott segítséget olyan pillanatokban, amikor senkiben nem bízhattak meg a Kínában való illegális tartózkodásuk idején. Azonban az észak-koreaiak utazása nem ér véget a dél-koreai határ elérésének boldog pillanatában.
Habár az észak- és dél-koreai emberek egy ugyanazon etnikumhoz tartoznak, közös múlttal és ősi kultúrával rendelkeznek, a 70 évvel ezelőtti, politikai vezetők által meghúzott demarkációs vonal elszakította egymástól a két ország lakóit, családok és barátok fájdalmas elszakítását okozva döntésükkel. Északon egy kommunista eszmén alapuló elv, a dzsucse szerint kezdte meg az irányítást Kim Ir Szen 1948-ban, s a mai napig regnáló Kim Dzsong Un ugyanezen ideológia szerint kormányozza országát, az egykori szovjet blokk országaira jellemzően megfosztva a közel 25 milliós észak-koreai lakosságot olyan elidegeníthetetlen jogaitól, mint a szólás-, a sajtó- és gyülekezési szabadság, mindezt pedig a példátlan személyi kultusz egészíti ki. Az egészen a 20. század elejéig a világtól elzárkózó Dél-Korea a második világháborút követően megnyitotta kapuit nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ más, a kultúra és befektetési lehetőség iránt érdeklődő emberek számára is, majd az 1980-as években kivívott demokrácia a társadalom átalakulását, a kapitalizmus meggyökerezését, a későbbiekben pedig a turizmus és a gazdaság fellendülését eredményezte. A két eltérő ideológia a két ország lakosai között mély szakadékot eredményezett, amely természetesen hatással volt az Észak-Koreából délre menekülő emberekre is.
Phenjan, amely Észak-Korea fővárosaként a legfejlettebbnek számít az országban, leginkább a Rákosi-korabeli Magyarországhoz hasonlítható, azonban az áramkimaradások még itt is igen gyakoriak; Barbara Demicknek, a Nincs mit irigyelnünk a világtól című könyv szerzőjének beszámolója szerint, amikor egyszer több újságíróval vendégként jártak a fővárosban, az épületek egészen a távozásukig voltak csak kivilágítva, s amikor repülőre szálltak, kitekintve az ablakon látták, hogy azonnal lekapcsolják a villanyokat még az óriási középületekben is. A vidéki lakosság életkörülményei sokkal aggasztóbbak. Sokan közülük kénytelen a feketepiacról beszerezni még a legalapvetőbb élelmiszereket is a mélyszegénység és az egységes, alacsony állami fizetések miatt is, melyek általában még néhány száz gramm rizs vásárlására sem elegendőek. Sokan ugyanakkor az illegalitásban folytatott kereskedelem ellenére sem jutnak hozzá a kellő mennyiséghez, sem más olyan használati eszközhöz (például autókhoz, mobiltelefonokhoz, laptopokhoz), melyeknek használata elterjedt a környező országokban. Még a jó minősítésben részesített állampolgárok is (mint például a hadsereg tagjai) különböző szervi problémáktól küszködnek a rossz élelmezés miatt, megfelelő kórházi kezelésben pedig az eszközök hiányában szintén ritkán részesülnek.
Ugyanakkor, alig kétszáz kilométerre a fővárostól, Dél-Korea a „japán csodához” hasonlítható gazdasági fejlődésen ment keresztül, melynek következtében a világ 12. legfejlettebb országává nőtte ki magát az utóbbi évtizedek során. Ez maga után vonta a nagyvárosok robbanásszerű fejlődését: hatalmas felhőkarcolók, óriási hirdetőtáblák, neonfények és pezsgő éjszakai élet jellemzi nem csupán Szöult, hanem többek között Incshont, és a kikötővárost, Puszant is. Dél-Korea a technológia és az infrastruktúra fejlesztésében kiemelkedő szerepet vállal (Samsung telefonok, Hyundai autógyár), turisták által kedvelt, hatalmas bevásárló negyedeket alakított ki főként Szöulban, és a popzene helyi képviselői a nagy népszerűségnek örvendő K-pop műfajt megteremtve több milliós követőtáborra tettek szert a közösségi oldalakon.
Egy ilyen, a modern fogyasztótársadalom számára átlagosnak számító országba csöppennek bele azok az észak-koreai menekültek, akik szökésüket megelőzően a naponta éppen csak elegendőnek minősíthető ételadagokhoz is csempészés útján juthattak hozzá, s autót is csak akkor vezettek, ha a fővárosban éltek, és az állam erre lehetőséget adott (köztudott, hogy az autópályák Phenjanban szinte állandóan teljesen elhagyatottak, mivel autóval csak nagyon kevés lakos rendelkezik). Nem igényel magyarázatot az a tény, hogy a többnyire vidéki városokból és falvakból éppen hogy Dél-Koreába érkezett menekültek sokáig a fényűzés miatt érzett zavar hatása alatt állnak. A disszidensek túlnyomó többsége Dél-Koreába érkezése előtt még sosem kezelt pénzkiadó automatát, nem rendelkezik bankszámlával, nem járt bevásárlóközpontban, és a zsúfolt nagyvárosokban szintén nehezen igazodik ki. Éppen emiatt, útjuk nem ér véget a határ átlépésekor – nemcsak a Liberty in North Korea emberei tartják velük a kapcsolatot folyamatosan, hanem az államtól is támogatásban részesülnek, annak érdekében, hogy a társadalomba való beilleszkedésüket megkönnyítsék. Ez utóbbiban elengedhetetlen szerepet játszik a Hanawon központ, valamint a Saejowi szervezet.
A Hanawon központot (jelentése „Az egység háza”) 1999-ben alapították, s Szöultól alig egy órára található - tulajdonképpen ez a centrum az észak-koreaiak első otthona megérkezésüket követően. A központot abból a célból alapították, hogy képzett pszichológusokkal segítsenek az észak-koreai embereknek a lelki eredetű problémáik kezelésében és a társadalomba való gyors integrálódásban. Minden menekültre nézve kötelező három hónapot eltölteni a központban, melynek oka többek között az, hogy tapasztalat szerint az észak-koreaiak nehezen tudnak kiigazodni az új környezetükben, valamint, hogy észak-koreai titkosrendőrök (!) gyakran megpróbálják a Dél-Koreában még járatlan disszidenseket elrabolni, és visszatoloncolni őket Észak-Koreába. A három hónap során a pszichológusok segítenek a depresszióban szenvedő, és más lelki problémákkal küzdő menekülteknek kezelni érzelmi instabilitásukat, és több területet érintve igyekeznek szemléletmódjukat korrigálni. Többek között újratanulják a Koreai-félsziget történelmét (mivel Észak-Koreában általában hamis képet adnak az ország huszadik századi történetéről, kiváltképp a Koreai háborúról), előadásokat tartanak arról, melyek a minden embert születésénél fogva megillető jogok, ahogy a demokrácia rendszerének működésére is részletesen kitérnek; a két ország lakói között kialakult szakadék eredményezte kulturális ellentétek is elmélyültek az utóbbi évtizedekben, melyeknek kezelésére is hangsúlyt fektetnek a három hóna során. A Hanawonban dolgozó szakembereknek ugyanakkor az egyik legfontosabb tevékenysége a mindennapi élethez kapcsolódó elméleti és gyakorlati tanácsadás. Az itt dolgozók segítenek a latin abc és a dél-koreai nyelvjárás megtanulásában, útmutatást adnak többek között arról, miként kell kezelni a pénzkiadó automatákat, s segítséget nyújtanak a jogosítvány megszerzésében. Az elméleti tudás átadását követően úgynevezett telepgyakorlatra viszik a menekülteket, melynek során szakemberek segítségével hozzászoknak a bevásárláshoz, az autóvezetéshez és az önkiszolgáló éttermekben való étkezéshez. Talán megdöbbentőnek tűnik, hogy mindezen tevékenységeket egy külön program keretében meg kell tanítani embereknek, azonban a felsoroltak nem képezik a szokás részét Észak-Koreában, ahol arra is külön engedélyt kell kérni, hogy a polgárok a szomszéd városba utazzanak.
A program sikeres teljesítését követően a dél-koreai kormány 7-32 millió koreai wonig ( kb 1,5-8 millió forint) terjedő támogatásban biztosítják a menekülteket, amelyet az újratelepedéshez használhatnak fel, és ezen felül 13-20 millió koreai wonban (kb 3,2-5 millió forint) részesülnek, melyet lakás- vagy házvásárlásra fordíthatnak – az összeg mértéke a kiválasztott lakóhely méretétől és állapotától függ, és attól, hogy a menekült egyedül érkezett-e, vagy családjával kíván-e beköltözni abba. A három hónapig tartó kurzusok után a menekültek továbbra is támogatásban részesülnek a Liberty in North Koreától, akik általában 500 dollárnak megfelelő összeggel segítik őket annak érdekében, hogy új otthonukba való beköltözésük minél gördülékenyebben menjen, levéve a vállukról a pénzügyi gondok terhét. Nehezítheti a beilleszkedést és a munkavállalást az a tény is, hogy Észak-Koreában a disszidensek túlnyomó többsége nem részesült egyáltalán oktatásban, vagy amennyiben részesült, az iskolában megszerzett tudás Dél-Koreában nem használható annál fogva, hogy az itt elsajátított ismeretek az állami vezetők által meghamisított történelemre, a Kim-dinasztia személyi kultuszára, és a modern társadalomba való beilleszkedéshez elégtelen mennyiségű vagy minőségű tudásra korlátozódik. Ennek következményeképp a menekültek a Liberty in North Korea-tól és az államtól származó támogatások egy részét gyakran esti iskolák tandíjának fizetésére fordítják, s az iskola teljesítése közben többen vállalnak olyan betanított munkát, mely elegendő összeget biztosít a pénzügyi támogatáson felül a megélhetésre. Ehhez az új életformához több menekült nehezen alkalmazkodik, lévén az észak-koreai állam az újraelosztás szerkezete, valamint a meghatározott, maximalizált fizetések miatt gyakorlatilag „levette az észak-koreaiak válláról” a megélhetéssel kapcsolatos gondokat – habár sokan éltek illegális kereskedelemből szökésüket megelőzően, ennek lehetősége természetesen már nem áll nyitva előttük Dél-Koreában, így többeknek az önfenntartás mellett fokozatosan hozzá kell szokniuk a takarékoskodáshoz is. Többen küzdenek depresszióval a hirtelen szinte nyakukba zúduló új kötelességek és a megszokottól teljes mértékben elütő életmód miatt; ebben igyekszik segítséget nyújtani nemcsak a LiNK személyzete, hanem azok az új barátok is, akiket az észak-koreaiak a velük együtt dolgozó, vagy az esti képzésen velük együtt résztvevő dél-koreaiak személyében ismernek meg; emellett, minden újonnan érkezett menekült mellé egy rendőrtisztet jelöl ki a kormány, aki azon túl, hogy a biztonságára ügyel, a hétköznapokban az általános tennivalókban is segítséget nyújt neki, a hogyléte felől való rendszeres érdeklődést beleértve.
Ahogy már fentebb említettem, sok észak-koreai lelki problémáktól terheltetve érkezik meg Dél-Koreába, amelyeknek kezelésében pszichológusok segítik őket. A lelki megrázkódtatások okai legtöbb esetben az Észak-Koreában átélt traumák, valamint a Kínában elszenvedett nemi erőszak, mely a nők több mint 30%-át érinti. Azonban többen nemcsak lelki, hanem fizikai betegségekben is szenvednek, amelyek a már vitatott rossz minőségű élelmezés eredményei; rengetegen közülük fogászati kezelésre szorulnak, ahogy különböző gyomor- és bélproblémákkal is küszködnek. Azonban a kórházi ellátások fedezésében szintén segítségben részesülnek: ebben játszik kulcsszerepet a Saejowi nevű szervezet.
A Saejowi 1988 óta működik Szöulban, és bár céljai között ugyancsak szerepel az északiak beilleszkedésben való támogatása, az egészségügyi ellátás biztosításával kapcsolatos tevékenysége kiemelkedő. A saejowi szó tükörfordításban „Új dagályt” (New Tide) jelent, ugyanakkor érdekesség, hogy az angol „tide someone over” kifejezés másoknak egy nehéz időszakon való átsegítését jelenti, mely általában anyagi támogatással történik. A Saejowi többek között olyan programokat támogat, melyek az észak-koreai menekültek egészségügyi állapotát mérik fel, majd segítséget nyújtanak számukra a fennálló problémák kezelésében. Maga a szervezet 2006-ban nyitotta meg az első egészségügyi központját, majd egy évvel később az Országos Gyógyintézeti Központban megnyitotta call centerét, ahová a menekültek betelefonálhattak, s feltehették egészségügyi problémáikkal kapcsolatos kérdéseiket. Az elkövetkező években további központokat létesítettek, ahol orvosi tanácsadással segítették a disszidenseket, majd egy külön program keretén belül 2007-től szemináriumokat tartottak annak érdekében, hogy az észak-koreai menekültek maguk is alkalmassá váljanak arra, hogy hasonló problémákkal küszködő társaiknak professzionális segítséget nyújtsanak. 2012-től egy, az egészségüggyel nem szoros kapcsolatban álló, ugyanakkor a lelki egészség megőrzése érdekében mégis nagy jelentőségű programot indítottak, melynek során a családon belüli erőszakot és a szexuális bántalmazást átélt nőket részesítették tanácsadásban, s tanították őket önvédelemre.
Annak köszönhetően, hogy a Saejowi már korán tréningben részesítette az észak-koreai menekülteket a professzionális tanácsadást illetően, az összesen több mint 7500 támogatottból többen váltak a szervezet tagjaiként orvosi tanácsadókká, amely jelentős előrelépés, lévén hatékonyabb segítséget tudnak nyújtani a többi újonnan érkező észak-koreainak, akik csak az országukban beszélt nyelvjárást ismerik Dél-Koreában való letelepedésükkor. A Saejowi az észak-koreaiak munkába állását is igyekszik megkönnyíteni azáltal, hogy segítséget biztosít nekik érzelmi problémáik kezelésében, s a tanácsadáson túl programjuk kiterjed angol nyelvtanfolyamok indítására is; ezt megkönnyítendő, 2010-ben megalapították a Daewon Idegen Nyelvű Gimnáziumot. A szervezet tagjai a hétköznapokban is segítik a már beilleszkedett, ám nehézségekkel küzdő észak-koreaiakat, mint például a gyermeküket egyedül nevelő anyákat és a rendszeres ápolásra szoruló időseket; munkájuk nagy könnyebbséget jelent az észak-koreaiak számára, hisz a különböző szolgáltatásokat sokkal kedvezőbb áron nyújtják számukra, mint a hasonló területekkel foglalkozó dél-koreai cégek. A Saejowi még további területeken is önzetlen segítséget nyújt az észak-koreaiaknak, és ezeknek felsorolásával még sok-sok oldalt lehetne megtölteni, ahogy ez elmondható az Egyesítési Minisztérium és a Liberty in North Korea munkájáról is.
Mindkét egyesület munkája egyfelől az emberek egészen zavarba ejtő jóindulatáról tesz tanúbizonyságot, másrészről kulcsfontosságú is, mivel tevékenységük egyértelművé teszi az észak-koreai emberek számára, hogy nincsenek elhagyatva egy olyan kifejezetten nehéz helyzetben, mint amilyennel egy teljesen új társadalomba való beilleszkedés során szembesülnek. Többen közülük a velük készített interjúk során a nagyvilág előtt is kifejezték hálájukat annak a sok embernek, akik lehetővé tették számukra azt, hogy az új élet felé, amely előttük állt, magabiztosan induljanak el. Több ezer embernek biztosítottak lelki támaszt azok az önkéntesek és szakemberek egyaránt, akik elkötelezték magukat amellett, hogy kitartóan támogatják minden szükséges szinten a menekülteket céljaik elérésében – annál pedig talán nincs is szebb, mint mikor valakit valami igazán életre szólóval ajándékozunk meg: azzal a szabadságból fakadó reménnyel, hogy van miért folytatni.
Comments