„[Az észak-koreaiak számára] a Rákosi-korszak Budapestje maga volt a megtestesült Amerika neonfényekkel, kávéházakkal, gyulai kolbásszal. Teljesen megdöbbentek, hogy 1956-ban forradalom tört ki.”
A Rákosi Mátyás Kórház 1950-ben, a koreai háború első évében épült fel Észak-Koreában, Szarivonban. Kevesen tudják, hogy a magyarok érdeklődése a Koreai-félsziget iránt nem a huszonegyedik században nőtt meg a modern technológia közvetítésének köszönhetően, hanem már az 1950-es években is orvos csoportok érkeztek a kórházba, amelynek jogutódja ma is nyitva áll Észak-Koreában.
Kim Ir Szen, Észak-Korea egykori vezetője és örökös elnöke, már a Koreai háború (1950-53) időszaka előtt is megismerkedett a kommunista eszmékkel, s a Szovjetunió bizalmának elnyerése volt az egyik közvetett következménye annak, hogy fiatalkorában a Vörös Hadseregben teljesített szolgálatot. A marxista-leninista ideológiák eltökélt képviselőjeként, s későbbi észak-koreai vezetői pozícióját elfoglalva közeledni kezdett a Keleti blokk többi országához, többek között Magyarországhoz is. A diplomáciai kapcsolatok felmelegítése nem csupán észak-koreai diplomaták és diákok Magyarországra való meghívását eredményezte, hanem a magyarok támogatását is, melyet a Koreai háború során, és azt követően aktívan 1956-ig nyújtottak szövetségesüknek.
Tudvalevő, hogy a Koreai háború a hidegháború egyik olyan feszültséggel teljes eseménye volt, mely során tulajdonképpen a Nyugat és Kelet ellentétei az utóbbi szövetséges államainak, s Amerikának szembenállásán keresztül vált nyilvánvalóvá. Míg az Egyesült Államok azért küzdött, hogy az elkobzott dél-koreai területeket szerezze vissza az északi hadseregtől, az utóbbit a Szovjetunión felül Kína és Magyarország is támogatta közvetlen, vagy közvetett módon. A Mao Ce-tung által uralt Kína csapatokkal támogatta Kim Ir Szen seregeit, hogy az egész Koreai-félsziget felett átvegyék az uralmat, míg Magyarország, bár nem utánpótlást küldött az északi seregeknek, mégis katonáiknak nyújtott segítséget – 1950 és 1957 között összesen nyolc magyar orvos csoport érkezett a délkelet-ázsiai rezsimbe, hogy ott a Szarivon-központú Rákosi Mátyás Kórházban tevékenykedjen. Milyen jellegű tevékenységet végeztek a többek által egzotikusnak tartott Koreai-félszigeten a magyar orvosok, s mit eredményezett a szovjet mintára felépített, ám mégis, a kommunista országokhoz képest egészen különleges Észak-Korea, és Magyarország között kialakult kapcsolat?
A koreai háború 1950. június 25-i kitörésének híre eljutott Magyarországra is, ahol több szervezet támogatást kívánt nyújtani a harctérré változott félsziget lakói számára. Országszerte megmozdulásokat és tiltakozó akciókat szervezett többek között az Országos Béketanács, valamint a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége is, akik jelentős anyagi támogatásban részesítették Észak-Koreát. Ezen felül magyar dolgozóktól származó, „önkéntes felajánlásokat” is dokumentáltak, amiképp az állam is nagy mértékben részt vállalt a dél-kelet ázsiai ország patronálásában, mely nem csupán anyagi támogatásban és segélyszállítmányok útnak indításában merült ki, hanem olyan intézkedésekben is, melyek a két ország közti barátság elmélyítését szolgálták. Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott a Rákosi Mátyás Kórház felállítása, melyre 1950-ben került sor. A létesítmény a háború végéig hadikórházként üzemelt, és öt háborús egészségügyi orvos csoportot delegáltak Észak-Koreába, akiknek gyakorta kellett helyet változtatniuk a bizonytalan háborús helyzet és a közben elszenvedett veszteségek miatt. A több alkalommal is a kórházat, vagy annak környékét sújtó bombázások, a kémek jelenlététől való félelem, valamint a sebesültek rendkívül magas száma (még a háború után is 10 000 emberre jutott egy orvos) ellenére azonban a magyar orvosok kiváló munkát végeztek, melyet a koreai kormány 1951. február 11-én kitüntetésekkel is díjazott. Az Egészségügyi Minisztériumtól és a Honvédelmi Minisztériumtól küldött orvosok önként jelentkezhettek a „Koreai Küldetésre”, s a munkát természetesen ellenszolgáltatás fejében végezték.
A többszörös, kényszerű költözésekkel egyetemben több probléma is adódott a kórház kezdeti üzemeltetésekor. Az egyik égető probléma a kórházba érkező szállítmányokkal való visszaélés volt, mivel több alkalmazott is saját célra használt fel bizonyos cikkeket; ez nem csupán a Magyarországról származó segélyszállítmányokra volt igaz, hanem a kórházban már meglévő felszerelésekre is. Egy ízben, az országba hazatérő orvos csoport egyik tagjának csomagjában találtak egy olyan textíliát, mely a Rákosi Mátyás Kórház pecsétjével volt ellátva. Emellett, bár Észak-Koreában is törekedett a kórház vezetősége arra, hogy a magyar dolgozók egységtudatát erősítsék, s hogy kellemes légkört teremtsenek meg kint tartózkodásuk ideje alatt (egy rövidebb időszakra még azt is engedélyezték, hogy az orvosok feleségei is kiutazzanak házastársaikkal Észak-Koreába), gyakoriak voltak a viszályok és az összetűzések. Nem volt egyedülálló eset az sem, hogy a magyar orvosok és az észak-koreai kórházi alkalmazottak között szerelmi viszonyok alakultak ki, melyek további konfliktusokhoz vezettek a családokon belül is, több viszályt szülve ezzel, melyek később a kórház működtetéséért felelős hivatalnokokhoz is eljutottak.
Habár a magyarok a koreai háború ideje alatt kezdték meg az egészségügyi segítségnyújtást, a három évig tartó, patthelyzetbe torkolló ellenségeskedés lezárulását követően is tevékenykedtek az immár polgári kórházként működő intézményben, 1957-ig. A hét év során az egyik legfontosabb megbízatásuk a gyógyításon kívül az volt, hogy klinikai színvonalra emeljék a kórházat, melynek központja végül Szarivon (más átírásokban Szorivon) lett. A háború idején nem volt egyedülálló eset, hogy világítás nélkül, a kórház pincéjében végezték el a műtéteket - a magyar orvosok több mint százhúszezer betegnek nyújtottak segítséget, és saját vérüket adták a sebesült koreaiaknak. Természetesen, az 1953-ban megkötött tűzszüneti egyezményt követő időszakban prioritást élvezett a helyiség alapos felújítása. A hét év során sor került több készenléti műtő felszerelésére, modern gyógykezelési módszerek bevezetésére, s emellett nagy hangsúlyt fektettek a folyamatos továbbképzésre is; természetesen, a magyar-koreai orvos csoportoknak az eltérő kultúra, szokások és életfelfogás miatt hosszabb időbe telt, míg összecsiszolódtak. A konfliktusok, s az idegen környezet miatt érzett feszültség ellenére azonban az évek során szoros barátság alakult ki a két nép között, mely kölcsönösen erősítette mind a magyar orvosokat, mind a velük együtt dolgozó koreaiakat, egészen 1957-ig, amikor a nyolcadik (és egyben utolsó) delegált orvos csoportot hazahívták Magyarországra. Azonban, az 1956-ban kitört forradalom híre eljutott az Észak-Koreában dolgozó magyarokhoz is, akik közül többen gondoltak a hazatérésre, miután döbbenten elolvasták a felkelésekről szóló leveleket, melyeket hozzátartozóik írtak számukra. Érdekes tény azonban, hogy nem csupán őket érte meglepetésként a forradalom kirobbantása.
Mivel a magyar-koreai diplomáciai kapcsolatok elmélyültek Magyarország szovjetizálását, és Kim Ir Szen szintúgy szovjetek általi támogatását követően, több ezer észak-koreai diák és diplomata érkezett hazánkba az 1950-es évek során. Habár ugyanazon tengelyhatalom támogatását élvezték, mégis, meglepetten vették tudomásul azt, hogy Magyarországon milyen „modern kommunizmusnak” lehetnek szem és fültanúi. Megismerték a magyar ételkülönlegességeket (például a gyulai kolbászt), esténként láthatták az éjszakai fényeket, s a Budapesten tett sétáik során végigjárhatták a kávéházak és üzletek sokaságát – többen közülük úgy élték meg a különleges élményt, mintha Amerikába tettek volna látogatást. Tekintettel arra, hogy fényképek és írásos beszámolók alapján milyen óriási különbség volt Magyarország és az Egyesült Államok között a hidegháború időszakában, ezt a hasonlatot többen abszurdnak találhatják. Azonban, észak-koreai vendégeink véleménye országunkról megdöbbentő és hű képet fest arról, mennyire eltérő életszínvonalhoz szokhattak hozzá Észak-Koreában a hozzánk látogató diplomaták és diákok, ha Magyarországot Amerikához hasonlították. Ennek az információnak birtokában érthetővé válik az is, miért döbbentek meg, mikor október 23-án kitört a forradalom – talán nem érthették, hogy a magyarok miért voltak elégedetlenek, amikor szubjektív nézőpontjuk szerint „mindenük megvolt”. Elszomorító, ugyanakkor elgondolkodtató annak a kérdése, hogy a részleges szabadságról milyen különbözőképpen elmélkedtek azok, akik jogaik eltörlése miatt szenvedtek a világ más és más tájain. Különös mód azonban, a Magyarországra érkező koreai fiatalok közül többen segítették a koreai háborúban szerzett harci tapasztalataikkal a magyar felkelőket (főként a Móricz Zsigmond körtéren). Ám a forradalom leverését követen Kim Ir Szen azonnal hazahozatta a diákokat, akiket Észak-Koreában komoly, hosszan tartó agymosásban részesítettek annak érdekében, hogy elfelejtsék a Magyarországon történt eseményeket. Ezt követően szétszórták őket az ország különböző pontjain, hogy ne legyen alkalmuk arra, hogy közös szervezkedést követően megkíséreljék megdönteni a vezető egyeduralmát.
Habár hazánkban tizenkét észak-koreai nagykövet, s több ügyvivő dolgozott 1999-ig, a két ország közti barátság 1989-ig állt fenn, amikor Magyarország (a kelet-európai, szovjet megszállás alatt álló országok közül elsőként), felvette a diplomáciai kapcsolatot Dél-Koreával. Mivel ezt árulásnak bélyegezte az észak-koreai kormány, egyértelmű volt az, hogy a lépés elhidegülést fog eredményezni. 2000-ben, mikor Budapestről Bécsbe helyeztette át az észak-koreai vezetőség a nagykövetségét, már csupán ügyvivői szintre esett vissza a két ország kapcsolata. Ugyanakkor, a Rákosi Mátyás Kórházra a megromlott kapcsolat ellenére is jó szívvel emlékeznek Észak-Koreában; udvarában felállítottak egy márványból készült emlékoszlopot, melyen koreaiul és magyarul egyaránt olvasható, hogy 1950 júliusától 1957 júniusáig magyar orvos csoportok dolgoztak Észak-Koreában. Több észak-koreai vélekedik úgy, hogy ez az emlékoszlop „a magyar és a koreai nép örök barátságának a szimbóluma".
Mindazonáltal, az elhidegülés ellenére több alkalommal is jártak Észak-Koreában magyarok az utóbbi húsz év során. Közülük többen engedélyt kaptak arra, hogy ellátogassanak a szarivoni kórházba, és a városban található árvaházakba. A szeretetszolgálatok alkalmazottai, s azok az újságírók, akik eljutottak a Remetekirályságba (ahogy Észak-Koreára gyakran ma is utalnak), igen kétségbeejtő állapotokról számoltak be. Szilágyi Béla, a magyar Baptista Szeretetszolgálat alelnöke akkor járt először Észak-Koreában, amikor az ország a legnagyobb, 1994-ben kezdődött, „Hosszú Menetelésnek” is nevezett, egyes források szerint három és fél millió észak-koreai halálát okozó éhségből igyekezett kilábalni 1998-ban. Amikor Szilágyi Béla embereivel a kórházban járt, rendkívül súlyos körülményeknek voltak szemtanúi, amelyek Európában egyenesen elképzelhetetlenek lettek volna. Mivel az állam nem biztosított támogatást a kórháznak, egyes kórtermekben az infúziót sörösüvegből engedték, az emberek utcai ruháikban feküdtek, és az orvosok rá voltak kényszerülve arra, hogy altatás nélkül segítsenek a betegeken. Mivel az itt dolgozó orvosok nem tudták eredményesen végezni munkájukat a tűk, infúziós palackok, gyógyszerek és ételek hiányában, a szeretetszolgálat emberei azért indultak Észak-Koreába, hogy segítséget nyújtsanak, többek között az alapvető kórházi eszközök biztosításában. Megdöbbentő módon, bár más és más műtétek vártak végrehajtásra, amikor Szilágyi Béla felajánlotta, hogy intézkednek az elengedhetetlen felszerelések beszerzését illetően, az észak-koreai orvosok azt felelték, hogy az állam megszabta nekik, hogy agyműtéteket kell végrehajtaniuk, így (bár nem ezekre volt szüksége a kórház betegeinek) olyan szakértőket küldjenek inkább, akik meg tudják tanítani nekik ezek megfelelő elvégzését.
A Baptista Szeretetszolgálat alelnöke és az Észak-Koreába szintén eljutó közismert újságíró, Vujity Tvrtko, egyaránt megrázó beszámolót adott közzé a szarivoni árvaházakban uralkodó, hasonlóan szörnyű állapotokról. Bár Vujity Tvrtko már tizenkét évvel (!) a nagy éhínség vége után, 2010-ben látogatott Észak-Koreába Szilágyi Bélával, döbbenten látták ide érkezésükkor, hogy az árvaházakban a gyerekek mozdulni sem tudtak az éhezéstől, mert naponta mindössze 50 és 100 grammnak megfelelő mennyiségű rizst kaptak enni, s a szörnyű egészségügyi ellátás miatt különböző bőrbetegségekben szenvedtek még az alig pár hónapos csecsemők is, akik a földön, pokrócokban feküdtek. Bár több segélyszállítmány is érkezett az utóbbi húsz évben Észak-Koreába, hiába kívánják a küldött élelmiszert és gyógyszereket elsősorban az éhínség sújtotta területekre eljuttatni, több alkalommal is napvilágra került, hogy a vezetőség titokban a katonaságnak szolgáltatta ezeknek a támogatásoknak a túlnyomó részét, lévén Kim Jong Un és apja, Kim Dzsong Il is hatalmas pénzösszegeket fordított a hadsereg kiképzésére – mindennek ellenére, általánosan elmondható, hogy a katonák helyzete sem jobb a civilekénél élelmezés területén. Ez utóbbi tényt alátámasztja egy, 2017-ben nagy port kavaró hír, amely annak az észak-koreai katonának a szökésével volt kapcsolatos, aki átmenekült az Észak- és Dél-Korea között húzódó demilitarizált övezeten. Az orvosi vizsgálatok elvégzése során egy huszonhét centis férget találtak a férfi szervezetében, mely az elégtelen élelmezés miatt juthatott a férfi beleibe. A szökött katona és több orvosi vizsgálaton átesett észak-koreai menekült állapota alapján dél-koreai orvosok megállapították, hogy még a kiemelt helyeken állomásozó hadsereg katonái is szenvednek az éhezéstől, s nem jutnak hozzá a megfelelő gyógyszerekhez, nemhogy a vidéken élő lakosság, vagy a vezetőség által hivatalosan „ellenségesnek” minősített osztály – sőt, feltételezéseik szerint, a lakosság fele hepatitises lehet a vakcinák nem megfelelő beadása következményeképpen.
A körülmények tehát nem csupán a Rákosi Mátyás Kórházban ilyen lesújtóak, ahogy ezek a katasztrofális állapotok nem is egyedül a szarivoni intézményekről mondhatóak el. Több észak-koreai menekült, akik az ország különböző pontjairól disszidáltak Kínán keresztül Dél-Koreába, vagy az Egyesült Államokba, egymástól függetlenül számoltak be arról, hogy hasonlóan borzalmas körülményekben nőttek fel, mint aminek az Észak-Koreába látogató magyarok szemtanúi voltak – s fontos megemlítenünk, hogy a szarivoni kórház a fővárostól, Phenjantól alig 90 kilométerre helyezkedik el, a főváros pedig az észak-koreai elit lakóhelye, ahova még az állampolgárok közül sem engednek be bárkit. Úgy gondolom, ezen információk tudatában elengedhetetlen az, hogy a személyes felelősségvállalás tudatos legyen mindazokban, akik a menekültek, vagy az országba látogatók révén megismerhették azt a döbbenetes valóságot, amelyben az észak-koreaiak immár hetven éve élnek. Úgy gondolom, hogy a magyar-észak-koreai barátság felújításának eljött az ideje, azonban ezúttal e barátság közös nevezőjének nem egy országokat romba döntő eszme kell, hogy legyen, hanem annak az alapvető igazságnak, miszerint felelősséggel tartozunk embertársaink iránt - éljünk bármily óriásinak tűnő távolságban is egymástól.
Te is tehetsz azért, hogy minél több észak-koreai folytathassa az életét békében és biztonságban Dél-Koreában, vagy az Egyesült Államokban. Kérlek, csatlakozz az egyre növekvő támogatók táborához, és segíts, hogy egy újabb ember élvezhesse a szabadság adta örömöt új otthonában!
A leadben szereplő idézet a SZEGEDma.hu weboldalról származik, a „Made in Korea felirat van a töltődön? – Te is támogattad Kim Dzsongun atomkísérleteit!” c. cikkből